Tobruk

inkább sötét de nem fekete vagy kék ruhákban jár. Buli és buli, csajozás, duma és duma.
Ma vidéken játsszák, de valahogy nincs meg a szöveg. A partnerekkel is ott fog csak találkozni, csak még nem tudja hol.
De már készül. Tobruknak nincs keresztneve, ha volt is, teljes feledésbe merült.
Valami bárhol végezhető komputeres munka révén nem sok, de egy sörre vagy fröccsre vagy telefon feltöltésre való mindig cincog a kártyáján.
Színész és szerep hasonlítanak. Saját magát játssza, lényegében mindegy, hogy hol, kikkel és van-e kinek.
2024. április 19. 6:09:07 CEST

melyik karom?

Azon a képen azért tartom így a jobb (vagy a bal?) karomat – semmi más racionális ok nem indokolja – mint, hogy Apukám jellegzetes kartartása volt ez. Természetesen nemhogy szándékosság, de még szemernyi reflektált tudatosság sincs ebben a – gesztusnak nem nevezhetjük – tartásban, funkcionalitás meg kiváltképp semennyi. Nem tudom, Ő mennyire volt tudatában a mozdulat sajátos, (csak rá) jellemző, sőt ujjbegylenyomat, íriszmintázat szinten összetéveszthetetlen jellegével, s ha igen a mozdulatot rendre kiváltó ok, az a kis speciális nyújtózkodás(?), csigolyát támasztó, fáradó izmocska visszapattintása (?) vissza-visszatérő motivációja révén, avagy a tükör vagy egy fotó által. Már nem tudjuk meg, legalább tőle nem, 7 éve halott, Még csak 7 éve? Már 7 éve? Miért nem beszéltünk erről mi? Ha nem azonnal, talán másnap mondott volna valamit. Talán. Lehet, hogy nem inspirálta volna a kérdés, de lehet, hogy igen. Lehet, hogy felidézte volna az első világháború (hanyadik volt az mára világháborúk sorában? hanyadik első? hányadik történetíró vagy “történész” generáció gondolta, hogy az volt az első? s tudatos, vagy csak vágy irányította hazugság volt pár évtizeddel később hogy ez (a másik) “haaarrc leesssz a véégsőő”, hát nem az lett – jaj: harc egyáltalán nem volt első, már Káin és Ábel szülőcsatornabeli háborúja sem volt az első, és egyáltalán nem lesz utolsó háború, talán Marxnak – legalább részben – igaza volt: ha nem is osztályharcok de minden bizonnyal harcok, háborúk, keserves és szakadatlan gyilkosságsorozatok története az emberiség története, melynek ugyanúgy nincsenek tudatában a forradalmárok, az SS legények, hadvezérek és közlegények, terroristák, nyilas suhancok és mezítlábas fegyveresek sem a hősök – csak van különbség(?). Tán még a Hitlerek, Napóleonok és Putyinok, Nagy Sándorok és kis Pipinek és a náluk is kisebb maffiózók sincsenek tisztában azzal, hogy én azért tartom olyan megmagyarázhatatlan és megindokolhatatlan pozícióban a vállamat tartó karomat, mert Apukám az aktuális – mert akkor azon legyünk túl hogy nem az Első – háború alatt, sok millió társával egyetemben – Ő történetesen a Dombóvári úti vasúti töltésen kívül álló gangos házban, csonttorzulásokat okozó erővel – éhezett.

2024. január 23. reggel


fonalvég

1.

A Nap az apa, ezt énekelte Víg Miska, és ma már, azt hiszem, ez vitathatatlan, bár azt szívesen megkérdezném tőle – talán meg is fogom -, hogy egyrészt, ha a Nap az Apa, akkor ki az Anya, mert ha van Apa, akkor kell lennie Anyának, mert olyan nincs, hogy, mondjuk van Anya, de nincs Apa, hiszen az Apa teszi Anyává azt, aki addig nem volt Anya és az Anya teszi Apává azt, aki addig nem volt Apa, merthogy szerelmüknek lesz-e gyümölcse, az nem volt előre tudható, amikor például Éva már közölte Ádámmal, hogy Anyának érzi magát, Oh, és máig sem tudjuk egyértelműen, hogy mi ez a gyümölcs, egyáltalán gyümölcs-e méhének gyümölcse, vagyis, hogy én gyümölcs vagyok-e példának okáért, vagy én inkább egy olyasmi vagyok, mint az az 1-2 cm átmérőjű kis, vastagon meszes-héjú gömb, ami kijött az egyik tollas barátunkból, de ott legalább tudjuk, nap mint nap látjuk, hogy milyen a tojás és ahhoz képest mi volt ez a kis torzszülött, koraszülött és máris halálközeli, mindenki által viszolygással kezelt kezdemény, de mi, a talán-gyümölcsök főleg kamaszkorunkig és kamaszkorunkban – de szerintem, jó esetben – mindhalálunkig kételkedünk, hogy ami vagyunk, az egy ilyen kis meszes gömb a szép nagy tojásokhoz képest vagy egyenesen a két-sárgájú tojásokhoz képest, mert az a normális, mert nem biztos, hogy az átlagosan egy-sárgájú tojás, az normális attól, hogy átlagos, másrészt – visszatérve Víg Miskához – azt is megkérdezném tőle (és egyre inkább azt gondolom, hogy meg is fogom, ha válaszol, ha nem, de érdekel, mert azt tudom, legalábbis úgy sejtem, hogy valami egészen mást fog válaszolni, mint amilyen válaszokra most én számítok, hogy például nem emlékszik rá, vagy hogy A vagy B vagy C válasz, no de, ha nem vizsgáztatni akarunk, valakit, hogy na, tudod-e mire gondolok, tudja-e kolléga, milyen választ akarok hallani, hanem tényleg érdekel, hogy ő mit gondol – vagy akár mit hazudik, vagy hasal, vagy keresi és nem találja a választ, vagy nem is tudom, de hogy ő – Miska, – és nagyon kevesen mások pont olyanok, hogy számomra nehezen kiszámítható, a válaszuk, de jut’eszembe, még fel se tettem a kérdést, pontosabban én már feltettem, de nemhogy Víg Miskával de még Veled se osztottam meg, Nagyérdemű Olvasó vagy inkább Hallgató(?), ha lesz, aki ha már ott van, meghallgatja, ha felolvasom, mert az nem lesz, hogy más olvassa fel, de én annyira felolvasnám, ha lenne kinek, mert az, hogy valaki egyedül egész eddig elolvassa ezt, az szerintem kizárt, még ha valaki valamiért el is kezdi olvasni, például mert azt hiszi – és szerintem joggal, de ő ezt nem tudhatja előre –, hogy igenis van értelme kitartani és nem elveszteni a fonalat, vagy elveszteni és újra felvenni, mint ahogyan az én Anyukám simán összecsomózta egy következő szállal az előző végét és ott folytatta a gyönyörű pulóvert, ahol az előző szál elfogyott, és ha csupa szép színű szál volt, akkor ettől csak szebb, sokkal szebb lett az a pulóver, kiszámíthatatlan, csupa meglepetés, igaz meg kellett barátkozni az új pulóverrel, ami eltarthatott karácsonytól akár húsvétig vagy a következő karácsonyig vagy akár évekig, mint például az az óriási, piros pulóver, ami évekig várta – alighanem Anyukámmal együtt – , hogy felvegyem, mármint a pulóvert, igaz, aztán le se nagyon vettem hideg időben, mert úgy összeszoktunk, mert szokatlan, – nekem is nehéz volt hozzászokni, egyébként más nálam is hamarabb megbarátkozott, sokan nagyon is, azzal a nagy, , kicsit túl nagy, lógós, de épp ettől szuper piros pulóverrel, – de olyan szép volt az a pulóver, amiben mindig egy következő, más színű fonalat vett a körkötőtűre, amikor elvesztette a fonalat, mint Te, nyájas olvasó, ha szabad tegeződnöm, ha nyájas vagy, és még mindig olvasod ezt, mert én mindig azt mondtam, hogy engem lehet tegezni is meg magázni is, ahogy az illetőnek a szájára áll, főleg a gyerekeknek, a tanítványaimnak, mert volt – és van – olyan 6 éves, aki természetesen tegez, és van most épp egy olyan 64 éves tanítványom, aki meg ’tanáruraz’ – miközben tegez – mert neki így esik jól, és az a legfontosabb, hogy neki jól essen, hogy ez, a nem minden nyelvben jelenlevő, de a magyarban nagyon is hangsúlyos tegezés/magázás ne akadályozza a közeledést, hanem éppenséggel kényelmesebbé tegye, nehogy csak emiatt ne elegyedjünk eszmecserébe, de ez azért hamar meg szokott oldódni még akkor is, ha azt azért nem szeretem, amikor sziával köszön a tinédzser pénztáros, miközben átver 12 forinttal és még jó, ha nem 120-szal vagy 12 ezerrel, mint a benzinkutasok – tisztelet a kivételnek, vagy pontosabban francba a relatíve kevés csalóval, akik rossz hírét költik a csalóknál sokkal nagyobb számú tisztességes benzinkutasnak, akiknek nem jár ezért külön tisztelet, hiszen hát nem természetesnek kéne annak lenni, hogy nem csal senki, még a benzinkutas sem, aki persze megteheti, mert ki tud mindig figyelni, arra hogy az a két oly hasonló papírra pont mi van írva 10-es vagy 20-as, mármint 10 000 vagy 20 000 – szóval néha majd magázódni is fogok, talán már ebben a szövegben is – nem tudhatom előre -, ahogy jön, a helyzettől és a mondandómtól függően, mert azt sem tudhatom előre, hogy ki fogja olvasni – vagy hallgatni (!?) – ezt a szöveget, majdnem azt írtam: verset, mert a Mester legalább leírta, ő le merte írni és Ő le is írta, hogy „csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”, de én erre nem vágyhatok, mert viszonylag kevesen ismernek és ők se szeretnek, legalábbis nem mind, sőt, … de lehet, hogy akik a hátam mögött előszeretettel mocskolnak, azok ma már, vagy akár csak szemtől-szembe belátják, belátnák, belátták, hogy rossz, vagy akár nem is rossz csak egyesek szerint esetleg kiállhatatlan tulajdonságaim – amiket épp az váltott ki belőlem, aki nem szeretett, már azelőtt sem, hogy tapasztalhatta volna személyesen, hogy kiállhatatlan vagyok néha, vagy soha, vagy épp csak ritkán, – nem is tudhatja, mert azt senki ne mondja, hogy ő mindig cuki, és soha, de soha nem kiállhatatlan, de ha igaz is, hogy én néha az vagyok, és na: igaz, és néha nagyon, de vajon ez baj-e? kell-e hogy mindenki, mindig szeressen? de akkor is eltörpülnek… az ilyen élmények – ha lehet a rossz élményeket is élménynek nevezni, amellett hogy mások szerint, megjegyzem magam szerint is, igenis elfogadható, vagy akár tisztelhető, netán szerethető, sőt, nagyon is szerethető vagyok, és nem is csak néha, de eddig persze kevesen jutnak el, pedig jó lenne, mert csak addig kellene eljutniuk, hogy azt mondják, bocsi, ez vagy az nem volt szép tőlem, vagy, hogy bocsi, ma már látom, hogy akkor tévedtem, mondjuk „nem kellett volna hátbaszúrni akkor”, szervezkedni, (látszólag) naívan leszarni, lenullázni, elárulni, amit létrehoztunk, talán épp együtt, de ma már ez is teljesen mindegy és talán akkor is az volt, a sok vélt vagy jogos sérelem, ami nem lett tisztázva, lehet, hogy helyesebb úgy írni: vélt vagy valós, pedig ugyanolyan jó, talán még jobb a jogos, de hát ez mindegy ahhoz képest, ami egyáltalán nem mindegy ma sem, hogy vajon mit válaszolna, mit fog válaszolni Víg Miska arra kérdésre, amit én tudok, de még mindig nem írtam le, talán azért, mert nem fogalmaztam meg rendesen, vagy inkább többféleképp is feltettem már, csak nem tudok választani, és húzom az időt, mert ha egyszer leírtam, akkor már nem akarok majd változtatni, mert az ilyen húzásokat, felül ragasztásokat, ctrl C – ctrl V – sőt valójában command-c és command-v átírásokat mindig érezni lehet, ott maradnak, mint egy seb vagy egy kis plasztikai műtét rejtett nyoma, mert pont ott zökken a szöveg egy icurkát, pedig az a fontos, hogy meddig lehet egy levegővel olvasni, vagy legalább együltőhelyben, mert aztán újra felvenni a szöveget – „a textust”, ahogy komolyabb, elemző agyú fejek mondják, de legalábbis gondolják, mert ők egyenesen a kontextusra gondolnak mindjárt, mert tudják, hogy csakis abban kell, csakis abban lehet és még inkább abban érdemes „kontemplálni a textust” pedig már magát a szöveget is nehéz követni, szerencsére már tudjuk, hogy bárhol fel lehet venni az elvesztett fonalat, és aki felveszi, mármint a fonalat vagy általánosabb értelemben, – Anyukámtól kissé, de nem teljesen absztrahálva – a szálat, az előbb utóbb megtudja, mit akarok kérdezni Víg Miskától, nevezetesen azt, hogy valójában először, vagy ha nem is először, de hogy leg… legautentikusabban, hogy neki, magának hogyan szól(?), áll(?), hangzik(?) – na érted – az a szöveg, hogy mondva?, írva? vagy énekelve?, hogy először leírta és aztán énekelte, satöbbi, de majd biztosan azt mondja, hogy egyik sem, mert mondjuk olvasta: putty, mondjuk betűkkel állt a vöröslő égen egy hajnalban egy átmúlatott vagy átszenvedett(?) éjszaka utáni reggel, vagy simán nappal egy panelház tetején a „Fabulon a bőre őre” kezdetű (és végű) vers(!?) mellett(?) vagy fölött(?) vagy helyett(?), és a válasz a kérdésre – most – azért érdekel, mert hallottam félig, na talán épp ez az én bajom, vagy legalábbis sajátosságom, hogy sok mindent csinálok félig, igaz az is a sajátosságom, hogy legtöbbször újra felveszem a szálat – tudod, mint Anyukám a fonalat és folytatom és sokszor be is fejezem és sok-, kifejezetten sokmindent befejeztem, megcsináltam, ugye, milyen jó, hogy a magyarban vannak ezek az igekötők, mert befejezett jelen, sok nyelvben nincs vagy nem ilyen elegánsan van, mert vesszőparipám, mert magyarul nemcsak igekötő van, hanem vesszőparipa is, hogy milyen nemcsak nagy, de kardinális különbség van aközött, ami az utóbbi években terjedt el futótűz gyorsasággal, hogy amikor ködösíteni akarunk, relativizálni, mentegetőzni, elkendőzni a valóságot és abban személyes felelősségünket szándékosan és tudatosan vagy csak spontán, ártatlanul vagy csak ártatlan képpel, mint a gyerek, mondjuk a meg nem valósult tervekre, ígéretnek hitt nem-tudom-mikre, hogy „azt  beszéltük, hogy”, mire én, kérdem én, és ezt például sokan utálják, hogy „beszéltük” vagy „megbeszéltük” ez itt a kérdés, sőt az itt a kérdés, that is the question, mert Arany – akkor is, amikor a Hamlet-et fordította – adott az ilyen különbségekre és joggal, mert ilyeneken múlik az egész és ezért érdekel, hogy mit válaszol, honnan veszi Víg Miska, hogy a Nap sőt a Naaap az Apaaaa, és miért nem énekli, hogy Gea az Anya, mert az lenne a logikus, hogy ha a Nap mint egy kakas az Apa, akkor a Föld, és itt hiányzik a névelő neme a magyarban, hogy az ’a’ és az ’az’ az semmi, mert az kellene hogy ’el’ vagy ’la’, ’lö’ vagy ’lá’, Der vagy Die, netán Das, mert magyarul műveltségi kérdés, hogy a Föld vagy épp a tenger az hímnemű vagy nőnemű és ebben a – teljesen mesterségesen szított – genderőrületben ez sem mindegy, de ez gender-őrület nélkül sem mindegy, sőt semmi köze nincs a gender-őrülethez, ami, ha nem szítanák, tudjuk-minek-az-elkendőzésére, akkor talán egyáltalán nem is lenne, de attól még hiányozna magyarul, hogy a Földnek meg a tengernek nincs neme, nem androgün és nem angyal, mert a biszexnek van neme és a transzgendernek is, csak az egyik a magáéit is szereti, a másik meg azt, ami ő volt, és van, aki azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány, de a Föld, nagy betűvel, mert kis betűvel fiú, de nagy betűvel lány és a tenger is (mondjuk a tenger az csak többnyire, mert néha hímnemű, időnként, helyenként, de ez senkit nem zavar és nem is tudja, észre sem veszi csak megszokta), és azért lehet Apa a Nap, mert az egyik nőnemű bolygó apává tette és kíváncsi vagyok, mit szól mindehhez Víg Mihály, mármint, ahhoz, hogy ki az Anya és hogy… na ez a kérdés: írta?, mondta? vagy énekelte? ezt legelőször, mert Krasznahorkai, aki tulajdonképp felelős ezért a szövegért, mert magamtól nem írnám ezt, van rá hajlamom, írtam is már ilyesmit, és nem is esik nehezemre, de én nyíltan élvezem, ő meg – legalábbis ezt nyilatkozta, ha jól értettem egyáltalán nem … és most belealszo … …                                                                                                                                                 xíík az írásba mert elfáradatm, pedig azért űlteeem neki, hogy most írás vagy szenvedéstürténet, amit ő művle s ző monde értelemb …

2024. január 16. és 18.


itt tétovázok,

vajon már ma

a Mayától kapott szép – fémborítással védett sarkú kemény elő- és hátlap védelmébe zárt, (talán sárgás, talán vízjeles írásra ((, rajzra)) hívogató – füzetbe írjak, vagy ma még élvezzem a komputerbe írás könnyűségének, kockázatmentességének örömét.

Nincs nagy kockázat.

Leírom ahogy jön, félig a semmiből félig a fejemből, félig a kezemből: igen ez több mint 1, ez másfél. Aztán utána lehet javítgatni, újraolvasni elütésekért, magamban-hangosan olvasni, felismerni új szavakat, felismerni üregeket és tumorokat, beilleszteni illetve kivágni őket, mint a befőttet elrakni a jó, de oda nem illő egységeket.

Persze mindezt rögtön a honlap szerkesztőbe,

ha jól alakul minden, pár mozdulat és máris olvasható. Úgy olvasva viszont, látva persze más. Ha tetszik, másnap átrendezem. Prózából verset tördelek, vagy versből mégis inkább prózát. Egy átklikkelés és máris megváltozott a textus kontextusa. Ha új, korábban ismeretlen szót írok, előzékeny piros aláhúzás emeli magasba a szót, mint most az ‘átklikkellés’-t  ha tetszik, úgy hagyom, s örülök az újításnak, ha nem, besimítom a nyelvi rögvalóság rögei közé.

Nincs nagy kockázat,

nem olvassa senki. Ha mégis, nem fizet, nem tartozom senkinek. semmivel. (Max. mindenkinek, mindennel, de az más). Igazi luxus így írni. Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret. Hát igen, ez a mondat azért kilóg. Felfelé. Más és több, mint az enyémek. Profi írta. Helyettem írta. Jobban megírta. Vajon ő már akkor így írt? Papírra? Írólapra? Füzetbe? Nem mindegy! Radnóti kabátzsebbe rejtett füzetbe írt, s mint gépmadár fekete dobozát találtuk utolsó füzetét. Attila írólapra, azt hiszem. Szerkesztői szemmel, szerkesztői aggyal. Van aki, kész verset vet. Papírra, javítások nélkül, gyöngybetűkkel. És van, aki áthúz, javít, újra áthúz, visszaír, … de ez végképp az irodalomtörténészek feladata.

Nem egy erény itthon lenni!
De nem is hátrány!
Viszont nekem előny!
Mond-juk ebben a kertben élni tényleg előny. Két ‘ny’ egy mondatban, plusz még egy ‘ty’, az már erény.

Mint Minyó képcímében:

Mányról Etyekre Pátyon át (vagy Pátyról Etyekre Mányon át?). Igaz ott két ny és egy ty is van, amitől olyan csodálatosan sikamlós, huncut, lágymányos. S persze Minyó nem alkot “csak” megtalál: fotós. Csak persze nem Ofotért. Nem hálózati árammal világít, hanem mondjuk bicikli dinamóval, nem gyári emulziót használ, hanem ő festi a felületre ecsettel, és nem papírra, hanem falra, mondjuk. És mondjuk csak sokszor! Meg azt is, hogy ezt a helyi érdekű életút összefoglalót a a volán busz útirány tábláján találta ő, nem más, s tette klasszikussá ő, nem más. Mint Weöres “Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő” -t. Mert neki is fontos volt hogy hexameter, s csak másodlagos, hogy “lába kalimpál” antic ecloga-ban vagy bádogos hirdeti magát a cégtáblán.

Nem kell mindenkinek érteni

, hiszen úgyis csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret. Mint porszemek a szembe tűző napban szeles éjszaka után, kora reggel úgy szállongnak a gondolatfoszlányok, mint lányok hajszíntől függetlenül a hónaljig érő zöldes-sárga mezőben.

Persze a füzetbe nem lehet így írni csak úgy.

Közben kértem Mayát hozza be a már az asztalra, kikészített füzetet. Mert az a terv holnapra, hogy nem honlapra írok egyenesen hanem füzetbe. Talán mert igaz, volt az iskolai szlogen, hogy a honlapom a holnapom. De talán igaz az is, hogy a füzet a jelenem. S az írás is – nekem, és azért csak inkább – jelen, mint jövő. Talán úgy írok, mint ahogy táncolok, gyermeki exhibicionizmussal. Nem betegség, csak ha túlzott. S ha gyermeki, talán nem is lehet túlzott. Lehet valami gyermeki, ha 70 évesen teszi az ember? Tapasztalatom szerint igen. Senki nem csak olyan amilyen. Mindenki egyszerre csecs-emő és vén. Az arány más. Hallottunk már bölcs csecsemőről és infantilis öregekről. De lehet úgy is, hogy két (vagy több?) egész-séges ember – karakterhalmaz – él, ficánkol bennünk egyszerre. És nem is csak az idődimenzióban (fiatal, öreg) hanem egy jobb-bal-térdimenzióban (nem térd: tér), is mint fiú/lány, jang/yin: fiúknak is van mellbimbója, lányoknak is van kisfütyi-csiklója.

Nekem jó elkalandozni,

az olvasót zavarhatja, de az is lehet, hogy csak segítek – nem is én, hanem a tőlem már független, kontextus nélküli textus – segít neki is elveszíteni a fonalat, elszakadni a bejáratott gondolatmenetektől. Mint Minyó a Páty Etyek Mány-i járatra várva (fagyoskodva?) a Széna téren útban Zsámbékra. Veszítsük el a fonalat! (Néha!)

Szóval behozta a füzetet,

ami tényleg kemény fedeles, de nem csak a sarkokat védi fényes fém sín, hanem az egész élet. Ez is reménykeltő, hogy ott már az “egész élet”, még fejletlen, csak a keményborítást védi, de csak lepattintom a lapokat összetartó frivol gumipántot és máris megnyílik a könyv, ambíciókkal pompázó füzet – s jól emlékeztem – benne legalább 100 grammos, valóban bordás vízjelű – mint régen a diósgyőri – sárgás lap. Öröm lesz bele írni. Nyerek is, vesztek is. Amit beleírok, az bele lesz írva. Mint amikor Batyu bemegy valahova és akkor az “bele van menve”. Az nem ide tartozik, … de akkor nem is írom ide: önuralom. Mint Lacáéknál az egyre legendásabb hetvenes, később jövőknek a 80-as években. Please note: nem mindent írok le: jut is marad is.

Észre se vettem,

mentéskor az egyik alkalommal a szévdraft helyett az apdét gombot nyomtam, s észrevétlenül ott vergődök máris a világhálón egy eldugott sarokzugban, amit odaszőtt a világhálóra egy világpók. Én azt hittem, hogy – végre – 40 évnyi kötelességtől már csaknem teljesen megszabadulva szárnyalok, kötetlenül, észrevétlenül szárnyalok, s valójában – talán egy könnyen melegedő padlás láthatatlan sarkában – vergődök. De hát nem vergődök, azt tudom. Ha jön egy pók, majd – sebaj – megesz. Van jó érzéstelenítője állítólag.

Egyre több a szabadságom:

már ma – a böjt előtt egy nappal – úgy vagyok itthon, mint holnaptól leszek 70 méterrel arrébb, otthon. S aztán 4 hónap igazi szabadság. Furcsa, hogy a gyerekeim huszonöt év alatt jobban felnőttek, önállóbbak, függetlenebbek mint a – volt – iskolám negyven év alatt.

Igen kicsit már szabadságon vagyok.

Tegnap leadtam az utolsónak szánt adminisztratív opuszomat, egy tanári mesterkurzus ‘eng. tervét’, ahogy az építészek mondják. Már csaknem két építész van a családban. Egy egész: Edit, és egy fél (se): Maya. A képzési program is egy konstrukció, mint egy ház. Az enyém újszerű anyagokból épül (sok projekt és esemény meghintve kevés kurzussal), újszerű módszerekkel (tanítványtól és mestertől egyaránt), újszerű kötőelemekkel, újszerű energiaforrások felhasználásával, régi, eredeti célok felelevenítése végett.


sepercesek

A műfaj elődjét Örkény István “szabadalmaztatta” egypercesek néven. Köszönjük! (Biccent, fejét lent tartja, felemeli.)

Ha jól emlékszem, azért hívta így, mert egy perc alatt lehet elolvasni. Ma ezt úgy mondanák: seperc alatt. Így találtam fel az egyperces utódját, a seperces-t. A sepercest viszont nem elolvasni kell seperc alatt, hanem megírni. Egyelőre ott tartok, hogy amikor eszembe jut, akkor a dolog rövid, de mire onnan eljutok a rövid szövegig az néha hosszú. No nem úgy, hogy messze jutok, hanem úgy hogy mire visszajutok az eredetihez, az nem megy seperc alatt.

Emlékezzünk meg itt azért Keuner úrra is, Brecht K. úr történeteinek hőséről. 

2023. április 26.


Tárgyilagos hangon szólt barátom a vatszappba:
– Iván! Jól vagy! Nem zavarlak! Azt mondták, nézzem meg a szókeresőben, mi az a demencia.
Ilyenkor nevetni szoktam.
– De tényleg! Hülyülök??? – kérdi.
– Nem! Mindig ilyen hülye voltál! – mondom kedvesen, mert tényleg így, ilyen hülyén szeretem 52 éve, és mert tényleg nem lett rosszabb, csak egy idegen el se tudja képzelni, hogy le lehet élni egy életet így. Le lehet! Sőt!
– Na, tudtam, hogy ezt fogod mondani! – azért hallom, hogy örül, hogy ezt mondtam. – Na akkor szia, csak ezt akartam megbeszélni.
– Hívj bármikor, tudod, ha nem érek rá, úgyis kinyomom.

2023. április 26.


Zolit

egy középkori hangulatú kisvárosba vitte a munkája és egy ilyen hangulatú kis panzióban szállt, egy kis cellaszerű, de igen barátságos és szép fürdőszobával is ellátott szobában. Korán ágyba dőlt, mert kellemes, változatos, de hosszú volt az előző nap.

Felébredt hajnalban, de nagyon szórtak voltak a gondolatai és úgy döntött – ha sikerül – inkább visszaalszik, és sikerült.

Aztán 7 körül ébredt újra, és mindjárt arra gondolt, hogy még bőven van ideje a tíz órás kezdésig vagy a kilencharmincas tejivó reggeli randevúig. Ahogy az időre terelődtek a gondolatai, mint legtöbbször, ezúttal is rendet akart tenni.

Egy 30 órás pedagógusképzés tanárnak, diáknak iránymutató feladatlapján dolgozott (mindig fel kell találni a spanyolviaszt, a nyelvoktatásban vagy a KRESZ vizsga felkészítésben, milyen régen tanítanak így eredményesen, na mindegy…) és arra gondolt, hogy amikor a résztvevők önállóan dolgoznak, milyen hasznos lenne egy időmérleg, amit persze legjobb egy egyszerű táblázatban ábrázolni, és mivel szerette kiélvezni a digitális univerzum új és új vívmányai adta lehetőségeket, rögtön neki is állt, és sikeresen meg is csinálta. Rögzítette, hogy 35 percet töltött morfondírozással az ágyban majd 45-öt géppel ölében a táblázat elkészítésével és az első próbalap feltöltésével. Működött a cucc és elégedetten ült át a WC-re, hogy az előző utazós napon összegyűjtött „terheitől” végre szabaduljon.

Ez is kellemes volt, olyannyira, hogy közben elgondolkozhatott, azon, hogy már évek óta, – ha nem kell nagyon sietnie – ez a pár perc anyagcsere kataklizma szinte mindig egy pár perc szellemi kataklizmával párosul. Ez akkor a gondolat születésekor nem tisztult le annyira, mint most, a gépbe pötyögtetés pillanatában: az elfogyasztott élmények – melyek tekintetében messze kevesebb válogatási lehetőségünk van, mint az ételek esetében – egy meglehetősen láthatatlan, ellenőrizhetetlen folyamat végén bukkanak elő a szervezetből és válnak érzékelhetővé, analizálhatóvá. Itt aztán már persze sántít a hasonlat, de ezt nem érdemes, mert nem kell részleteznem.

Koncentráljunk inkább arra, hogy akár a salak, a gondolatesszencia megszületésére is igen alkalmas pillanat a nyugodt reggeli székletürítés.

Aztán arra gondolt Zoli, hogy realtime-ban kellene készíteni az időmérleget mert különben elmaradunk…

“nagyító a mennyezet, vagy a fal, vagy a kulcslyuk…”
utóbbit én sem értem miért írtam, de kár lenne törölni

Kőszegen
2021. augusztus 8.


nem csattogtam el a melóba

-mondta a többnyire a budakeszi Böbike presszó előtt néhány száraz ággal a kezében, túlzás nélkül kövérnek mondható és túlzás nélkül maximum fél-kegyelműnek nevezhető fiatalember, amikor egyszer, engedve kíváncsiságomnak megkérdeztem, miért áll ott naphosszat. Csak ennyit dünnyögött: “Nem csattogtam el a melóba.”

Csak most látom, hogy én se.

Pedig feltűnhetett volna már akkor, amikor a gimnáziumi osztályban kedvesen és méltán még Egérkének becézett férfiúval találkoztam egy évvel az érettségi után, immár konfekció öltönyében, barátságosan és határozottan kezet szorított velem, Ivánkámnak szólított és elmondta, hogy a FŐBUHA-nál csoportvezető és megkérdezte, mi van velem: hebegtem-habogtam, kicsit értetlenül, kicsit szégyenkezve. Irány a katonaság, aztán majd az egyetem itt a Váci utcában, résztvettem egy filmben, csináltam színházat … Hozzá képest nem voltam sehol, nem voltam egy egzisztencia.

De akkor sem, amikor legalább 20 évvel később Gothár Péter a budakeszi gyógynövény szaküzletben nem első, nem utolsó, de éppen aktuális életközepi válságomban harsány „Mi újság, Művész Úr!” köszöntéssel üdvözölt. Tényleg? – gondoltam: Művész úr? Nem tagadom, nagyon jól esett. Gondolom, nem tudta a nevemet.

Ide kívánkozik még az a történet, amikor könnyes szemmel kérdeztem a hozzám képest bácsinak érzett, Tordai Zádor filozófust,  barátomat, vagy inkább barátságos filozófust: Zádor! Mi az én identitásom? Gondolkozott egy ideig, aztán visszakérdezett: Minek az neked?

Na, azóta is jobban vagyok.

2021. július 10.


előfutár

Mindig szégyenlősen mondtam el, hogy mennyivel és hogyan előztem meg ebben-abban koromat. Most is azért mondom csak el, mert azt akarom mondani, hogy erre van lehetőség, van szükség, és ennek is vannak tanulható módszerei, ezt is bizonyos alkattal könnyebb művelni

Hogyan táncoltam a 80-as évek közepén barátnőm szoknyájában, a saját Bécsben vásárolt tűsarkú cipőmben, kopaszon, műbajusszal az ő lányával, mikor még El Kazovszkij se „coming outolt”, de nekem közéletileg már  aktuális volt a mindenre kiterjedő szabadság.

2021. július 10.


helyiséglista

lejtős terep kilátással

előkert
allé
park

műhely
kertészeti, szerszámtároló és raktér
építési, szerszámtároló és raktér
kocsiszín

kertészlak
személyzeti szállás

szélfogó
előszoba kabát, cipő, ernyő, stb. tárolókkal

hall
nappali
ebédlő
könyvtár
vetítő
játszószoba

kamra
feldolgozó
konyha
mosogató,
szelektív szeméttároló

ahány családtag annyi hálószoba
ahány családtag annyi fürdőszoba
ahány családtag annyi garderobe

2 vendéglakosztály

terasz három irányból K, D, Ny

uszoda
szauna

mosókonyha
szárító
gépészet
napelem

kerítés

2021. július 10.


talán már tudnék írni,

gondolta és elővette a komputerét és leírta: Talán már tudnék írni, gondolta és elővette a komputerét és leírta. Aztán arra gondolt. hogy lehetne, hogy eztán már örökké ezt az egyetlen mondatot kellene írnia: Talán már tudnék írni, gondolta és elővette a komputerét és leírta. És persze rögtön eszébe jutott, hogy ez olyan, mint egy fraktál, vagy olyan, mint a Shining-ban a Jack Nicholson, aki szintén egyetlen mondatot ír örökké, és amikor rájön a család meg akarja ölni őket a havas nyári hotelben, amit ők őriznek télen, elzárva a világtól. A különbség, hogy én nem vagyok megkattanva és nem írom le sokszáz oldalon át újra meg újra kényszeresen, hogy „Talán már tudnék írni, gondolta és elővette a komputerét és leírta:”, egyrészt mert tudom, hogy tudok írni, ha kell, másrészt mert – mint mondtam – nem vagyok megkattanva és azt gondolom, hogy talán már tudnék írni és ha kiderülne, hogy nem, – vagy inkább tudnék –, akkor … hú most összekavarodtam, pedig virtuóznak szántam, de nem húzom ki, mert nem vagyok virtuóz. Abban az értelemben. De persze virtuóz vagyok vagy legalábbis szeretnék az lenni, de ha már nem lehetek az, legalább szeretnék annak látszani. Na most elveszítettem a fonalat. Holnap folytatom. De nem tudom abbahagyni, mert rögtön eszembe jut a következő mondat, meg az, hogy mennyire posztmodern, hogy azt írom, amit gondolok, lásd még: ami a szívemen a számon.

2021. július 15.


a nagy tarvágás

A háború — ami esetemben, s talán még néhány generáció esetében főleg a világháborút, ha tetszik a Második, ha tetszik a XX. század egyetlen elhúzódó, 1914-től 1945-ig tartó “Világháború”-ját jelenti — talán hasonlítható egy tarvágáshoz. 

Tarvágáskor egy nagyobb területen kiirtják az erdőt. Amikor valamitől leég, az hasonlít, de nem ugyanaz. Az irtás a tűznél alaposabban, “eredményesebben” vágja el az erdő múltját a jövőjétől. 

Az erdőirtásnak sok kára mellett legalább van valami értelme, haszna is, a harminc+ éven át gyűjtögetett földpátokból, elkorhadt szerves anyagokból – és legfőképp – a sok-sok napsugárból  — ha nem is bútor vagy födél — , családi meleg lesz valahol, legalább a családi tűzhelybe hasogatott tüzelő lesz belőle, mert azért az erdőirtás drágább dolog annál, hogysem csak úgy hiába.

Nem úgy mint a háború: vértelen, véres, testvér-, polgár-, nemzetvédő- vagy világ- … Néhány-tíz humánetológiai értelemben evolúciós zsákutca embermutáns (legtöbbször politikus és/vagy hadvezér és haszonélvező társaik torz kielégülési kísérletén kívül semmi célja, értelme, semmi haszna, semmi áttételes hozadéka, vagy legfeljebb utóbbi. 

Ilyenkor, s már előtte és utána is átírják a földrajzi és egyéb határokat, átszervezik, mesterségesekkel helyettesítik az organikus formákat: népeket, nyelveket, kultúrákat tépnek ki táptalajukból. Örményeket, moldávokat, zsidókat, protestánsokat, kurdokat, szikheket, koszovóiakat, cigányokat, tibetieket, ellenzékieket, gondolkodókat, alkalmazkodásra képteleneket, volt barátokat, régi és új ellenségeket… bárkit … gyilkolnak, szórnak szét vagy épp telepítenek össze koncentrációs és menekült táborokba tízezer, százezer vagy milliószámra.

Zárómondat nincs.

2020. augusztus 24.