Sulyok Miklós:
OSZTRIGA
15 évesek voltunk. Az osztály KISZ-titkárával a gimiből hazafelé egy darabig egy volt az útunk. Átvágtunk a Marczibányi téren, fölkaptattunk a Garas utcán. Őszi meleg volt. Beszélgettünk – mint majd minden nap. Egy darabig iskolai érdektelen témákról. De éreztem, hogy valami nagyon kikívánkozik belőle. Már a Fillér utcában jártunk, majdnem a házuknál voltunk. És szólt:
Tegnap lefeküdtem egy lánnyal. Nem egy olyan nagy dolog, mint amit mondanak. Semmi különös.
A rádióban beszélgettek az aszexuálisok szóvivőjével. Úgy érzi, nekik is meg kell védeniük érdekeiket. Felháborodottan panaszkodott azokra az értetlenekre, akik kifejezik sajnálatukat. Mintha erre szükségük volna.
Barátom azt mondja, ő megeszi a tengeri dolgokat, de nem érti mi a rendkívüli az osztrigában vagy a rákban. Semmi extra. Miért lelkesednek ezekért?
A KISZ titkáromnak nem mondtam semmit. Igaz, akkor még nem tudtam volna hitelesen ellentmondani neki. Később sem tértünk vissza a témára. Még azt sem mondom, azért mert már kirúgtak a KISZ-ből.
DE nem érzem magam hibásnak, hogy sajnálom a vakokat, a süketeket, az aszexuálisokat, a barátomat, aki nem érzi milyen csoda az osztriga, és magamat, hogy nem hallom a különbséget Barenboim és Glenn Gould játéka között. Minden gyönyör gyönyör, kell a jó. Nem szeretném, ha gááncs éés megvetés érne.
És legfőképp: bárha nem vagyok altruista, de öröm, ha mással megoszthatom örömömet. Együtt nézhetem, hallgathatom, érezhetem, de legalább megbeszélhetem.
2023. március
Nagyot sétáltam a Pere Lachaise-ben. Csodálatos koraősz. Meg sem érdemlem. Sajnos minden száraz: semmi esély, hogy újra gombát találjak. Pedig milyen csodálatos volt tavaly a sárga gévagomba. Mennyi tört, félrehajított sírkő! Valakiket őriztek, akik senkivé lettek. Ügyetlenül átlépkedve nagy nehezen leóvatoskodtam egy rosszul megépített betonlépcsőn és egyszeriben ott voltam a rue de la Réunionra levezető szépen épített kettős lépcsőnél.
A hosszú séta: szomjúság. Ízlelgettem a szomjúságom: mi is esne erre a legjobban? Közben már el is értem a kocsmát, ahol mindig élet van a rue de Bagnolet-n. Élet a javából.
A pultnál kértem egy IPÁt.
Mit? kérdi a csapos
Egy IPÁt
Miiit?
Most már elbizonytalanodtam. Fejemmel, állammal igyekeztem az IPÁs csap felé bökni.
Ájpíé?
Ez már a vég. Már a franciák is? Akik az AIDS-t is SIDÁnak mondják
Hideg volt és keserű. A csapos, minthogy levette: most jöttem a falvédőről, figyelmeztetett: nagyon erős!