1.
A színészek legtöbbje nem színész. Róluk most nem beszélünk.

2.
Vannak színészek, akik az önmaguk és a világ alapos, precíz, tárgyilagos, érzéki alapú konkrét, empatikus és/vagy toleráns megfigyelésén átélésén alapuló én- és világképüket képesek a rendező irányítása mellett az adott előadás szolgálatába állítani és ehhez megvan minden – hosszú és fáradságos, néha keserves munkával megszerzett, saját személyiségükön átszűrt, megélt, megszenvedett – tudásuk és eszköztáruk, alázatuk és exhibicionizmusuk, egészségük, kitartásuk, megbízhatóságuk, stabilitásuk. Röviden: színészek. Profik. Köztük vannak jók, jobbak, még jobbak, zseniálisak, kiemelkedőek, szerencsésebbek vagy kevésbé szerencsések – az élet igazságtalan, az ár/érték arány itt sem jár mindig kéz a kézben. Épp ezért válogatás nélkül MIND előtt le a kalappal. Nekik köszönhetjük a színházat. Köszönöm én is. Földig hajolva.

Akikről most próbálunk beszélni, azok olyan emberek, akiket valamiért a színház világába vetett a sors és tetszett nekik, vagy ott ragadtak, vagy nem volt kedvük, vagy erejük menekülni: muszájherkulesek.

3.
Ők: a királyok, a gyalogok, a királynők, a futók, a lovak a színház sakktábláján. Tökéletes passzivitással tűrik, hogy játsszanak rajtuk, hogy rezzenéstelen testükön, arcukon tükröződjenek az élet-halál harc kísérőjelenségei, testük húrjain szimfóniák vagy dalocskák csendüljenek fel.

(Nem Stradivarik! Azok az előző bekezdésben leírtak szerint készített mestermunkák, ember-alkotta tökéletes kézműves termékek, akik drágák, néha felbecsülhetetlenül drágák és valóban értékesek. A felbecsülhetetlen ár és a felbecsülhetetlen érték összhangban van.)

Ez utóbbi – színházba vetett – embereknél azonban se ár, se érték. Ők vannak!

A rendező nem tudja befolyásolni őket. Nem is tudnak, olyan rendezővel dolgozni, aki erre akarja rá venni őket. Saját maguk sem tudják befolyásolni saját magukat. Ez nem egy kellemes állapot, de nem is kellemetlen, ha az ember képes belenyugodni, beletörődni ebbe. Valahol kényelmes is. Akkor gyötrelmes csak, amikor megpróbál kitörni ebből a passzivitásból. De egy idő után az ember feladja. És akkor jó.

Ebben a fajta színházi lényben is kétféle van. (Legalább.)

3.1.
Az egyik – az egyszerűbb – esetben igaz, hogy nem lehet csináltatni vele valamit, de azt meg lehet mondani, hogy mit ne csináljon, pontosabban, mivel amúgy sem tudna eljátszani semmit, a konkrét kereteket lehet megadni: mozgásirányokat, nézésirányokat, szünetek időtartamát, esetleg azt, hogy mire gondoljon az egyes akciók és szünetek által keretezett időtartamokban. Az mindegy ennek a fajta színésznek, hogy egy óra vagy egy másodperc alatt hány akciót és szünetet kell megvalósítani. A kreativitás fogalma nem merül fel. A fegyelem helyettesíti. Nem költő, szamuráj.

3.2.
A másik esetben ennyi sem kell. A rendező beengedi egy szituációba az illetőt és az van. És ezt lehet nézni vagy filmezni. Kész. Az illető néha kéri, hogy csináljuk újra, mert kizökkent ebből a “nirvánából” valamiért, de aztán visszazökken, vagy inkább csak benne marad és kész. A rendezőnek nincs sok dolga: a helyzet megteremtése és egy őr biztosítása, akiben ez a “nézett ember” megbízik és nem (nagyon) fél láttatni magát. Olyan mintha a kórházigazgató egy szikét adna a beteg kezébe és hagyná, hogy a sérült megműtse magát.