mOral History

Egy közügyben írt magánlevélben írtam ma le ezt a mondatot:

Talán volt Varsóban is valami vagy Prágában? – bocs, nem az amnézia, hanem – bár én nem voltam fluxus soha -, azért volt az egészben egy ilyen lazaság a komolyság mellett.

Engem mindenesetre elgondolkodtatott ez a mondat:

Egyáltalán: Azon túlmenően, hogy soha, mikor nem voltam fluxus?

Nem tudom, az életmód történészek vagy a művészettörténészek vagy az életművészet történészek mit mondanak az ügyben, szerintem Magyarországon a 80-as évekről beszélhetünk.

A budakeszi, – tényleg félkegyelmű – pufi srác a buszmegálló és a cukrászda között, nap mint nap a négy közepesen száraz ággal a kezében egyszer ezt válaszolta kérdésemre: “Nem csattogtam el a melóba.” Ha nem voltál (nagyon félkegyelmű) akkor ez – a munkakötelezettség korszakában – már inkább (f)luxus volt.

Ahogy sokan gondolhatták, hogy ha csak úgy lefekszenek valakivel, az már szexuális forradalom, mégha nem is hallottuk a kifejezést.

Ha valaki (Nyugat-)Berlinben élt, – de ha már volt ott egyszer is – az is fluxus volt.

Ha valaki nem ITT – a megszokott  diktatúrában – élt, Balatonra, Európa Kiadóra, Bizottságra, 180-asra járt, befért az FMK-ba, az fluxus volt. Ha sokat levelezett nyugatra (és keletre), az már lehetett mail art.

Valahogy mégis minden társadalmi elfogadottság és integráltság nélkül a legtöbben teljesen komolyan vették magukat. Persze volt, aki beljebb vágyott és ha nem sikerült, az frusztrálta.

A pénz kérdése fontos szerepet töltött be. Mármint, hogy nem volt jelentősége. Nem volt nagy a különbség, hogy volt pénzed vagy nem volt. Én többnyire a jég hátán is megéltem, és többnyire elégedett voltam azzal ahogyan lopás nélkül is jól éltem, de aki szegényebb volt, az – akkor nem tűnte fel, de ma már tudom – sokszor utált emiatt. Én nem tudtam, talán ő se, hogy miért de volt feszültség emiatt is talán. Ha elhívták valahova, megkérdezte az ember, hogy van-e és mennyi pénz a bulin. Ha volt kért amennyi jutott, ha nem, az is ok volt.

Volt egy trükk: meg se kérdezték csak pár húzónévvel kezdték a meghívást. Hogy ők lesznek, jövök-e? Aztán felhívták a húzóneveket, azoknak meg arra hivatkoztak, hogy ez meg az már ott lesz. De aztán hamar lebuktak ezzel. (Erre utal a szöveg címe: mOral History)

Valahogy rengeteget dolgoztunk. Nem volt munkahelyünk és munkaidőnk, tehát minden hely munkahely volt és minden perc munkaidő. Én akkor sem voltam társadalmon kívüli, nem voltam outsider: marginált voltam. nem tudtam de az voltam: se kint se bent. Reggel nyolctól este fél tízig pörgött a Csanády, a Kreatív Mozgás Stúdió, szombaton valami esemény, hétvégén workshop. Másik János koncert, dobkör Magyar Petivel vagy Fodor Géza előadás Mozart operákról. Valahogy mindig volt valami, egy kis fellépés vagy próba vagy legalább tervezgetés.

És volt baráti társaság, kinek lakáson, kinek kocsmában, és ilyenkor is történt néha művészet, készült film, mert hoztam egy kamerát (nagy dolog volt Soros-tól kapott Panasonic A2), elénekelte az új számát mert hozott gitárt, a legújabb divatkreációjában jött.

Volt egy első korszakom 1970-79 Orfeó, Stúdió “K”, aztán a Csanády körüli a 80-as években, aztán Utoljára ilyesmit

Az első évben még az alagsorban laktam, a stúdióban. (Ott vették fel, a Városbújócska című filmben meg lehet nézni hol.)

Aztán a jótékonyság kiröpített a jóba: évekig laktam – az amerikában is tanító – nagy matematikus Szemerédi Endre és Kepes Anna budakeszi házában. Kezdetben budi a kertben, víz az előtérben. Még ide jöütt ki Király Tamás a 100 fősre tervezett Pecsás divatbemutató előtt este, hogy megbeszéljük, mi legyen más nap. 100 nem de 70 “modell” volt, Tamás fölrakta ruhákat, én a “koreográfiát” a civil szereplőkre. 2000 néző(?) és nagy siker volt.

Aztán hamar lett összkomfort is körém. Csoda is volt meg természetes is. “Vigyáztam a házra”. Tényleg vigyáztam. aztán kellett másnak és én hálásan köszönve az ajándék éveket, újabb csodának köszönhetően a “Budakeszi legjobb telkén” álló romba költözhettem és laktam ott  kilenc és fél évig. Ősszel fölraktam egy nagy nylont a tetőre, aztán a következő ősszel újra.

Szerencse! Igen. De amikor azt mondtam, hogy szerencsék sorozatának köszönhetem az életemet, hogy egyáltalán nem evidens módon szüleim külön-külön túlélték a fasizmust, arra azt mondta nekem, hogy nem a szerencsének köszönhetem, hanem annak hogy mertek élni a szerencséjükkel. Igen, ahogy Ovidius, a lenézett társasági költő is mondja: Gyáva imát utál a szerencse.

Én szerettem Budakeszin, de aztán jött Edit és ő már nem. Így kerültem a vágyott remetelaknak szánt telekre Pilisszentkeresztre, hogy most 25 év után ház, család, alkotókert legyen a benépesült és megnőtt erdőszéli telken: “megszökő”.

Soha nem akartam semmit. Mindig tettem, amit lehetett. Kitaláltam valamit, többnyire sokkal többet a lehetségesnél, és amit lehetett azt megcsináltam. Látszólag egyedül, de valójában mindig sokan segítettek. A család volt – és van – más. Azt csak együtt lehet csinálni.

55 perce írom. Ez a quantumom mostanában. Ennyi esik jól. És lehet hogy mindig ugyanazt, mint Jack Nicholson a Shining-ban. Kiderül – ahogy mondták – a vallatásnál.

2023. április 25. kedd délelőtt délben